2017. október 22., vasárnap

Szép város Kolozsvár

Rég volt, szép volt... történetem középiskolás koromban kezdődik; talán 1962-ben. Szép idők voltak - mi gyerekek legalábbis azt hittük. Gépipari technikumba jártam Szombathelyen, kollégiumban laktam. Költségeimet özvegy édesanyám és idősebb testvéreim fizették. A világról csak annyit tudtam, amennyit az akkori diákújságok - Ifjúsági Magazin és Magyar Ifjúság - megírtak. Tehát minden szép és jó, a miénk a jövő, nemsokára győzni fog a szocializmus.
Akkoriban divat volt a diákság körében, hogy a tábor országaiba leveleztünk, ottani diákokkal. Lehetőleg oroszul, mert hát a jövendő közös nyelvet gyakorolni kell, igaz? Én is választottam egy címet az újságból... de nem gyötörtem magam az orosszal; olyan "ifjú hölgy" címét választottam, aki tudott magyarul. Egy kolozsvári diáklány volt az illető... kiváló sportoló, atléta, nagyon jó tanuló, és nem utolsó sorban a fényképe alapján csinos is 😊. Gyakran váltottunk leveleket, és ez a barátság hosszú időn át fenn is maradt. Középiskola után Ő egyetemre ment (Kolozsváron), én pedig Győrbe jöttem dolgozni. Ő az egyetem után férjhez ment; az esküvőről egy meghívó formájában értesítést kaptam. Akkori pénzügyi helyzetem azonban nem tette lehetővé, hogy Neki, és Férjének személyesen is gratulálhassak. Kolozsvár város iránti érdeklődésemnek tehát ez volt az elsődleges indítéka.
Időközben én is házasságot kötöttem. Feleségem neve Marika, szintúgy, mint kolozsvári levelező partneremnek. Innen kezdve - itthon - Őt "Kolozsvári Marika" néven emlegettük. Az igazi nevét szándékosan nem említem, nincs rá felhatalmazásom. A levélváltások erősen megritkultak, mivel K. Marikának és férjének az egyetem után Bukarestbe kellett menniük dolgozni, és nekünk is akadt problémánk bőven idehaza. Nehéz anyagi helyzetünk ellenére mindketten szerettünk volna Kolozsvárra utazni néhány napra. Aztán eljött az idő, amikor határozni kellett... feleségem babát várt. Tehát vagy utazunk most, amíg még lehet, vagy sok évig nem, hisz pici gyerekkel már nem egyszerű a dolog. Sokáig tanulmányoztunk egy romániai útikönyvet, aztán vonatra ültünk. K. Marikát és férjét nem értesítettük, nem szerettük volna kellemetlen, váratlan helyzet elé állítani őket. 
Nem volt egyszerű, de végül egy román házaspárnál találtunk szállást Kolozsváron. A férj törve, az asszony jól beszélt magyarul, nem volt gond megérteni egymást. Öt éjszakát töltöttünk náluk, nap közben pedig a várost jártuk. Egy napot a Tordára szántunk, a tordai hasadék meglátogatására. 
Nagyon sok élményben volt részünk. Még ma is egyre-másra jutnak eszembe annak a közel egy hétnek az emlékei. 
A szállásunk magánpanzió volt, de étkezési lehetőséget nem biztosított. Ennek ellenére a román háziasszony sok gyümölcsöt adott nekünk (ősz volt) - elsősorban feleségem várandós állapotára tekintettel. A városban jártuk a tejboltokat, aludttejet, kefírt, és más tejtermékeket vásároltunk. Ott ebédeltünk, ahol éppen jártunk, ahol megéheztünk. Ezek során is voltak érdekes kalandjaink. Románul persze nem tudtunk, a boltok személyzete pedig magyarul nem mindig tudott, vagy csak néhány szót értett.
De azért előbb-utóbb mindig megkaptuk, amit kerestünk. Még ma is fülemben cseng egy kávézó alkalmazottjának (csinos feketehajú hölgy) mondata: "tessék bónt csinálni!" Kellet kis idő, amíg megértettem, hogy előbb a pénztárban ki kell fizetni a kávé árát, és az ott kapott blokk (bón) ellenében kaptuk meg a kávénkat. Törökös hosszú kávét, amit ugyancsak meglepetéssel vettünk tudomásul. Idehaza a presszókávéhoz voltunk szokva, azt hittünk, mindenhol ilyen a kávé. Később aztán azt is megtudtuk, hogy "kávé esszencia" a neve annak a kávénak, amit szeretünk, és azt is tudtuk már, hol lehet ilyet kapni. Volt kalandunk a "húszleves"-sel (húsleves) is, káposztával, grillcsirkével, padlizsánnal is. Piacos nénivel, aki felajánlotta, hogy otthagyja az egész árukészletét a szomszédasszonya gondjára, hogy padlizsán krémet készítsen nekünk, miután megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, és életünkben nem ettünk még padlizsánt! (Persze, nem fogadtuk el). 

Ha már Kolozsváron jártunk, természetesen nem jöttünk haza anélkül, hogy K. Marika hogyléte felől ne érdeklődtünk volna. A telefonkönyvben kerestem ki Édesapja telefonszámát, és bejelentkeztem. Nagyon baráti hangon beszélt velem az Úr, és sajnálkozva közölte, hogy Marika és Férje éppen üdülnek (talán Szovátán?) és csak holnap jönnek haza. Javasolta, telefonáljak holnap délután, akkor már Marikával is beszélhetek. Úgy is lett... Másnap már Marika vette föl a telefont. Megbeszéltük, hogy aznap este egy étteremben találkozunk, és személyesen is megismerhetjük egymást. Azért volt "sürgős" a találkozás, mert mi másnap már utaztunk haza.
Marika és férje, Zsolt nagyon barátságosak voltak. Tiltakozásunk ellenére vendégül láttak bennünket vacsorára a szálló éttermének teraszán. Nagyon sokat meséltek nekünk a kinti életről, Bukarestben töltött időről, az egyetemről, és a "levelezős" időszakot is sokat emlegettük. 
 
Hosszasan írhatnék még a Kolozsváron töltött napjainkról, de hát nem regényt szándékozom írni. Sőt... ezt a posztot is csak rövid bevezetőnek szántam a múlt heti kolozsvári látogatás elé. Aztán ahogy sorban idéződtek fel bennem a múlt emlékei, lett egyre hosszabb a poszt, úgy döntöttem: ez már így marad, és majd máskor írok az "új" Kolozsvárról.
 
Végezetül: a 14 éves kora óta "ismert" kis diáklány később a műszaki tudományok doktoraként, villamos mérnökként a Babes-Bólyai egyetem villamosmérnöki karának tanszékvezetője lett, több egyetemi tankönyvet írt önállóan és társszerzőként, tudományos előadóként bejárta a világot. A magyar egyetemeken is jól ismerik, és elismerik. Sajnos, egyetlen rövid találkozásunk óta nem láttam többé, de az interneten sokat olvastam a tevékenységéről. Az is meglehetősen rég volt már, amikor utoljára levelet váltottunk.

A mellékelt képeket azon az úton készítettem.

 Köszönöm, ha elolvastátok kis visszaemlékezésemet...


2017. október 21., szombat

Évtizedek után Nagyváradon (Oradea)

Nagyvárad... Ady Endre "Körösparti Párizsa" Első, mindössze egy napos látogatásom 1970 januárjának valamelyik első napjára esett. Épp nászutunk napjait töltöttük Hajdúszoboszlón, amikor az üdülőből kirándulást szerveztek Nagyváradra. Természetesen elmentünk feleségemmel együtt. Fiatalok voltunk, nem is volt túl könnyű akkortájt külföldre jutni... ha nem tévedek, nekünk ez volt az első eset. Nem véletlen tehát, hogy emlékezetes kirándulás maradt. Nem csak azért, mert első utunk volt; volt más oka is. A rövid kis időbe csak annyi fért bele, hogy meglátogattuk a Szent László székesegyházat, az Ady-múzeumot, egy kocsmát (azt nem tudom, miért), és maradt némi kis szabad időnk sétára. Bár volt fényképezőgépem, de kép nem nem maradt meg erről az útról, sajnos.
Zord idők voltak akkor, de nem meteorológiai értelemben. Teljes volt a proletárdiktatúra, és a kölcsönös bizalmatlanság mindkét állam részéről a másikkal szemben. De a szocialista tábor összetartozását azért demonstrálni kellett valahogy, ezért a szervezett társasutazásokat viszonylag könnyen meg lehetett oldani.
Még ma is él bennem a templomban tett látogatásunk egy epizódja. Azt láttuk, hogy az egyik oltáron a tabernákulum ajtaja lila színű textillel be van borítva. Kérdeztük a templom alkalmazottjától, aki idegenvezetőnk volt akkor, miért van ott az a takaró. Azt válaszolta: azért, mert Magyarország címere van az ajtón. Miért baj az, hisz egy magyar király templomában vagyunk! Erre a kísérőnk szeme könnybe lábadt, és csak annyit suttogott: "Uraim, most Romániában vagyunk".

Nagy volt az örömem, amikor az Abdai Vándorbot Egyesület Észak-Erdélyi körútjáról tudomást szereztem. Szerepelt benne Nagyvárad egy rövid városnézéssel, és több más programpont mellett Kolozsvár és Torda is. A két utóbbiról majd máskor.... hamarosan!
Ha Nagyvárad, akkor a Szent László székesegyház nem maradhat ki. Régi élményemre emlékezve különös hangsúllyal készültem a templomban tett látogatásra. Szerencsénkre, Magyarország és Románia között most jó kapcsolat van, együtt vagyunk az EU tagjai, és semmi sem korlátozza a két nép közötti kapcsolat-tartást.
Nagyvárad, Szent László székesegyház (erős, szúró nappali fényben)







Nagyváradi programunk első pontja volt a templom meglátogatása. Természetesen jött velünk idegenvezető, aki részletesen bemutatta a templomot, és elmesélte annak történetét.
Szent László székesegyház
Nem vagyok képzett fotós, felszerelésem is csak belépő-szintű. Képeim ennél fogva - hogy is mondjam - olyanok, amilyenek... és hát a turista-látogatás körülményei is erősen korlátozták a fotózást.
Szent László székesegyház
A templom gyönyörű... bármerre néztem, csak szépséget láttam! Elképzeltem, amint az üres templomban vagyok, és kedvem szerint gyönyörködhetek a csodás képekben, freskókban. Ábrándozásra azonban nem jutott sok idő, mert sok képet szerettem volna készíteni, amíg erre lehetőségem van.
Szent László székesegyház
Szent László székesegyház
És íme: a Szent László oltár, a tabernákulum ajtaján az a címer, amit egykor letakarva találtam. Ma semmi nem takarja, szabadon megcsodálható. Az idegenvezetőnknek elmeséltem a fentebb leírtakat... Ő azt mondta, lila színű takaróra nem emlékszik; amikor Ő a templom alkalmazásába került, akkor arany színű lepel takarta el a címert. A lényeg az, hogy ma már sem lila, sem arany színű lepel nincs a címer fölött, és ez nagyon jól van így...
Szent László székesegyház - Váradi herma
Mivel a templomban velünk együtt más turista csoport is tartózkodott, kicsit várni kellett ugyan, de felmehettünk a kincstárba is. A kincstárban egy nagyon jó humorú idegenvezetőt kaptunk... nem papnak, csak sírásónak mondta magát, de szakszerű, mégis tréfákkal fűszerezett vezetést kaptunk tőle.
Az viszont egészen komoly dolog, hogy Győr és Nagyvárad között van egy egészen különleges kapcsolat. Csak igen röviden: még a középkorban egy nagyváradi püspök - némi kerülővel - Győrbe hozta Szent László koponyacsontját tartalmazó ereklyetartót, az úgynevezett Szt. László Hermát. Ami aztán - a két püspökség közötti hosszas egyezkedés mellett - Győrben is maradt. A nagyváradiak azonban nem könnyen nyugodtak bele, ezért készíttettek maguknak egy másik ereklyetartót... picit nagyobbat, picit díszesebbet, mint a győri herma. A győri püspökség viszont a koponyacsont egy darabkáját egy nagyon szép kis szelencébe téve elküldte Nagyváradra. Így már szent lett a béke, hisz mindkét városban őrizhetik a szent király emlékét, ereklye formájában is.
Szent László székesegyház
A Győrből küldött szelence, benne a szent király egy darabka koponyacsontjával.

A templomi élmények után városnézésre indultunk. Nem győzök mindig arról beszélni, hogy a turista ideje mindig kevés... de hát azt az időt kell kihasználni, ami van.
Nagyvárad - Fekete Sas palota
Rövid kis buszozás után egy nagyon szép tér mellett szálltunk ki a járműből. Rövid körbecsodálkozás a téren... zeneszót hallottunk, és menetelő néptáncosokat láttunk.
Nagyvárad
Hamar kiderült, hogy a következő napokban néptáncosok találkozója lesz a városban, és ők most éppen ennek a programnak csinálnak egy kis reklámot.
Nagyvárad
Nagyvárad - Holdas Templom
Nagyvárad nem csak a római katolikus templomairól nevezetes, hanem gyönyörű ortodox templomai is vannak. Ezek közül a Szűz Mária Mennybemenetelének szentelt ortodox katolikus templomot, az úgynevezett Holdas templomot néztük meg. (1784-1790 között épült).
Nagyvárad - Holdas Templom
Lenyűgözően szép, nincsenek rá szavaim, hogy leírjam...
Nagyvárad - Holdas Templom
Még pár perc séta a téren, majd a színház felé indultunk. Titokban reméltünk, hogy az épület belsejét is megnézhetjük... de egyrészt nem volt nyitva, másrészt idő sem lett volna rá. Ezért aztán csak kívülről készülhetett néhány kép, meghallgattuk az utazásszervezőnk tájékoztatását, és buszba ültünk. Új célpont a Királyhágó, az út melletti pihenőhely, Ezt követően pedig Magyarlóna, ahol a szállásunk volt egy nagyon kellemes panzióban.
De előbb még néhány kép Nagyváradról...
Nagyvárad
A Fekete Sas Palota üzletsora
Vitéz Mihály
II. Mihály, ismert nevén Vitéz Mihály (románul: Mihai Viteazul), (Drăgoești, 1558[2]Aranyosgyéres, 1601. augusztus 9.), Mehedinți bánja, fejedelmi asztalnok és Craiova bánja. 1593-tól Havasalföld, 1599-től Erdély és 1600-ban Moldva fejedelme. Még ugyanebben az évben elveszítetette mindhárom állam feletti fennhatóságát. Románia első egyesítőjének tartják a román nemzeti történetírásban. (Wikipédia)
Vitéz Mihály - a magyarsággal nem mindig volt jó viszonyban, Romániában viszont nemzeti hős.
Állami Színház Nagyváradon
Állami Színház Nagyváradon
Ady emlékhely, szerelmeinek helyszíne
Balra a Városháza, középen a Sebes-Körös folyó
Nagyváradon
Végezetül családom tagjai... feleségem és elsőszülött lányom.

Köszönöm, ha képeimet megnéztétek, beszámolómat elolvastátok. Legyen szép napotok!


2017. október 10., kedd

Papi pince Pannonhalmán

Remélem, nem bántó a cím...csak egy parányi nyelvi humor...

Pannonhalma egy csodálatos hely. Úgy, ahogy van. Nagyon kedvelem, évente többször megyek oda fotózni, kirándulni, kikapcsolódni az év különböző szakaszaiban. Sokszor bejártam már az arborétumot, és az apátságot, megcsodáltam különleges értékeit.
Idén - még a tavasszal - úgy döntöttem, hogy nem a már ismert helyeken fogok sétát tenni, hanem olyan látnivalókat próbálok felfedezni, melyeket már vagy csak nagyon régen láttam, vagy egyáltalán nem láttam. Izgatta a fantáziámat, hová költözött az apátsági épületegyüttesből a képtár, és nagyon szerettem volna a boros pincékkel is ismerkedni. A boros pincék iránt azóta van különleges érdeklődésem, mióta volt szerencsém bejárni a sárospataki Rákóczi-pince egy részét. Azóta keresem azt a hangulatot, amely erőt vett rajtam azon a kiránduláson.
A képtár hollétét már a tavalyi utolsó templom-látogatásom alkalmával megérdeklődtem. Idén tavasszal tehát azzal az elhatározással indultam útnak, hogy a képtárba megyek... nagyon szerettem volna újra megnézni az un.- "Forgó Krisztus" becenevet viselő festményt. Jól meg akartam figyelni, mennyire igaz a róla szóló legenda (elárulom, kis jóakarattal nézve a dolgot, igaz!)
A helyszínen meglepve hallottam, hogy a megváltott jegyemmel nem csak a képtárat nézhetem meg, hanem a kőtárat, kincstárt, egy fotókiállítást, és a régi pincerendszer borászati bemutatónak berendezett egy nagy szakaszát. Viszont felhívták a figyelmemet, hogy nem fotózhatok... sem vakuval, sem anélkül, egyáltalán nem.
Borzasztóan sajnáltam, de törvénytisztelő állampolgár létemre megígértem, hogy elő sem veszem a fotómasinámat. Ha nem, hát nem... azzal vigasztaltam magam, hogy az újságírók szerint a fotóriporter nem látja a meccset... nem ér rá nézni, mert fényképezni kell neki. Nos, ennek szellemében akkor én most jól megnézhetek mindent, mert nem kell fényképeznem...😁
Most, néhány napja újra visszatértem a helyszínre. Csak egy pici Sony MILC-et vittem magammal... gondoltam, minek nagyobb gép, ha úgysem használhatom! Aztán meg is bántam, mert ezúttal sem szóban, sem piktogramokkal nem tiltották meg a fotózást. Most tehát fényképezhettem, csak épp nem olyan gép volt nálam, ami erre a feladatra volt kitalálva...
Azért nézzük, mi jött össze...
Pannonhalmai apátság a hegy aljából nézve



Kezdjük ezzel a fotóval. Tudom, nem a legszerencsésebb kép. Szolgáljon mentségemre, hogy otthoni használatra szánva készült, FullHD megjelenítésre, ezért hagytam meg az aljában az egyébként nem oda való tárgyakat. Emlékkép, nincs más célom vele.
Ami az ezen látogatás programját illeti: pince, egy másik fotókiállítás, kőtár (lapidárium), képtár és a kincstár. Mint a tavasszal.
Lépjünk be a pincébe...
Boroshordók sora
Pici gépem pici vakuja itt semmit nem ért, állvány meg persze sosincs, amikor kellene... nincs más megoldás, mint ISO-t jól feltenni, blendét maximálisra... és próbálgatni, melyik fehéregyensúly beállítás ad elfogadható eredményt.
Borospince
Borospince
A borkészítés kellékei... mondhatnám, műszerei. A gyertyát a hangulat kedvéért gyújtottam meg. Talán egy fokkal élőbb a kép vele.
A borkészítés műszerei
Illatanyag palackja
A bemutatónak volt egy kis interaktív jellege is. Erre még a recepción felhívták a figyelmemet, hogy a kitett illatminták megszagolhatók, megtapasztalhatók, azért vannak ott. Ráadásul minden mintához tartozott egy kis tájékoztató szöveg is, hogy tudjuk, amit tudni kell 😅
Üvegpalackok
Méretes méretű üvegpalackok - mondhatnám, meztelen demizsonok... meg a dugó eltávolítására alkalmas készségek.
Pince
Az illatminták két nagy, kör alakú asztalon voltak elhelyezve. Tanúsíthatom, hogy csodálatos gyümölcsös, gyógynövényes illatok voltak, szinte kábult bele az ember feje. Kifelé a recepción azt is megtudtam, hogy a borokba is tesznek hasonló illathordozó anyagokat, melyek a kezelt boroknak különleges aromát adnak.
Pince
Palackok
A pannonhalmai pincében nem csak hordóban, hanem palackokban is tárolják a bort. Valami hasonló módon is... mit ne mondjak, ennek a mennyiségnek szűk kis panellakásomban is szorítottam volna helyet, bárhol... 
Borcímkék
Bármerre járunk, a pince falain bőséges tájékoztató anyagot láthatunk, olvashatunk. Természetesen, a múlt történéseiről, az akkori szőlőtermesztés és borkészítés történetéről.
Gyógynövényes likőr képe egy plakáton
Palackok
A bortárolás egy másik módja. Megsúgom Nektek, a palackok üresek, csak kiállítási tárgyak. Ebben a pincerendszerben már sehol sem tárolnak bort.
Aszú
És most a nagy durranás: aszúbor! Eddig sohasem hallottam róla, hogy a borgazdaságban aszúbor is készül. Nyilván nem kereskedelmi mennyiségben, csak belső használatra. Rendkívül nagy volt a csábítás, hogy megkóstoljam, hisz két pohár is ki volt készítve az asztalra. De a belépés előtti tájékoztatás csak illatmintákról szólt, ízmintákról szó nem esett, uralkodtam magamon... az illata mindenesetre rendkívül csábító, bódító volt, valódi mennyei italra engedett következtetni.
A borozgatás helye
Most képzeljétek el: ülünk az asztal körül, a pince 12-13 °C fok hőmérsékletű, ég egy szál gyertya, a poharunkban pedig ott az aszúbor... 
Pince
Ne ábrándozzunk tovább, induljunk a kijárat felé! Vár még ránk a fotóművészek kiállítása, és az apátság más látványosságai:

Szép napot kívánok minden kedves olvasómnak