2011. augusztus 28., vasárnap

Bécsben biciklivel ... II. rész.

Folytattuk utunkat ... nyomtuk a pedált ... egyszer csak Tamás megáll - mögötte én is. Tamás csak annyit mondott: ez a Kapucinusok temploma! Legalább két másodpercig nem ugrott be semmi, aztán leesett - igen, a Habsburg-kripta! Itt helyezték nyugalomra Habsburg Ottó trónörökös főherceget, elismert és sikeres jelenkori politikust! Úgy döntöttem, egy tapodtat se megyek tovább, amíg a kriptát meg nem nézzük! Természetesen, ha egyáltalán látogatható. Szerencsénk volt, be tudtunk menni. Semmi elképzelésem nem volt arról, mit fogunk látni. Elmondhatom, hogy a kripta igen mély benyomást tett rám. 
A templom alatt, egy szint mélységben több hatalmas terem, tele csodálatosabbnál csodálatosabb fém koporsóval. Elképesztően szép, művészi kialakítású hatalmas bronz koporsók őrzik a régi történelmi uralkodó család tagjainak földi maradványait. Megható és lenyűgöző volt a látvány, amit csak fokozott több teremben a látogatók csendes, áhitatos imája. A megilletődöttséget tovább fokozta az, hogy az oldalfalakban sok helyütt lehetett látni kicsi méretű koporsókat is - a még gyermekként elhunyt családtagok koporsóit.
Izgalmas dolog, ha az ember váratlanul, előre nem tervezetten kerül érdekes, izgalmas helyzetbe. De hátránya is lehet. Ha előre tudom, milyen lehetőségem lesz, akkor készülök rá. Igaz, ebben az esetben a dolog spontanitása elmarad, ellenben tudatosan lehet keresni fontos látnivalókat. Itt is hasznos lett volna, ha az ember kicsit föleleveníti történelmi ismereteit a látogatás előtt. 
Ha fotósként nézem a lehetőségeket, akkor azok nem túl kielégítők. A kriptában természetszerűleg nagyon kevés világítás volt, éppen csak annyi, amennyi a szabad szemmel való nézelődést lehetővé tette. A belépésnél megkérdeztem, szabad-e fotózni: igen, szabad, de nem szabad vakuzni. Nos, én föltettem az ISO-t 800-ra, a blendét a lehető legnagyobb nyílásra - az eredmény elszomorítónak látszott. Gyakorlatból tudtam, hogy igen erőteljes szoftveres beavatkozással lehet látható képet kihozni a nagyon sötét felvételekből is. Ezek a képek azonban túlzottan szemcsések, és más tekintetben is gyenge minőségűek. Megértettem a vakuzási tilalmat - nyilván a látogatók áhitatát nem szabad vakufénnyel zavarni. Kivártam, amíg egyedül maradtam egyik-másik teremben, és így mások zavarása nélkül készíthettem néhány vakus felvételt is. Ezek a képek kevésbé lettek szemcsések - egyáltalán egy fokkal jobb minőségűek a kézből, vaku nélkül exponált fotóknál. Van még egy dolog, amire a gondos fotósnak figyelnie érdemes. Jó, ha van kéznél papír-ceruza (jobb esetben diktafon), hogy valami módon rögzíteni lehessen a tudnivalókat. Nagyon sajnáltam, hogy nálam egyik sem volt.
A 3.-ik fotón Ferenc József és két fiatalon, tragikus körülmények között meghalt felnőtt fia koporsója látható. A 4.-ik felvételen Habsburg Ottó (Otto von Habsburg) főherceg nyughelye látható.

A csendes áhitat percei után a Práter felé vettük az irányt. Az volt a terv, hogy a reptérre indulásig hátralévő időt itt töltjük el kerékpározással, nézelődéssel.
A híres Práter nem túl szép arcát mutatta nekünk. Minden jel arra utal, hogy Bécs és környéke nagyon kevés csapadékot kapott az utóbbi időben, és annál több hőséget. A fák alja tele volt elszáradt levelekkel, de még a fákon lévő levelek fele is barnára volt aszalódva. De ha nem erre figyelt az ember, akkor ott volt a rengeteg széles, nyílegyenes séta- és kerékpárút. Sok bicikliző, sétáló és kocogó embert láttunk mindenfelé, akik nyilván megszokták már a forró nyár növénytikkasztó következményét.
Amint beértünk a parkba, pihentünk egy keveset egy árnyas fa alatti padon. Megbeszéltük az eddig látottakat, és a további programot. Eltekertünk a park végébe, és röviden szemrevételeztük a híres Vurslit. Itt nagy mozgást nem láttunk, de érthető is, ha a forró dél-körüli időben nem sok ember szórakozik a vidámparkban. Fotózni sem volt egyszerű, annyira kedvezőtlenek voltak a fények - és ezen még a polárszűrő sem segített. Képek azért készültek, dokumentálni tudom, hogy itt is jártam! Végül is ez a turistafotós elsődleges célja, nemde?
Rövid nézelődés után elhagytuk a Prátert, és a Dunához kerekeztünk. Nagy, fotózásra érdemes események itt nem voltak, mindössze egy óriási kiránduló hajó manővereit vehettük szemügyre. Nem messze a Duna partjától viszont láttam egy csodálatos templomot! Hihetetlen, lenyűgöző alkotás, még csak hasonlót sem láttam mostanáig. Alaposan körbefotóztam, nagyon tetszett. De a magasan álló nap irtózatosan erős fénye miatt a felvételek minősége itt is sok kívánnivalót hagy maga után.
Mit lehet tenni, ez van!
Itt is rövid nézelődésre volt időnk, mert közben úgy döntöttünk, a tervezettnél előbb menjünk ki a reptérre. Tamás elképesztően jól bírta a bicajozást, nekem viszont utolsó erőtartalékaimra volt szükségem, hogy eljussak a kocsihoz, a parkolóba. Fölszereltük a bicajokat a csomagtartóra, indultunk, és innen már egyenesen a bécsi reptérre mentünk. Kicsit nézelődtünk a hatalmas épületben - közben ment az idő, és megérkezett lányom gépe Stuttgartból. Kis idő múlva megjelent a lányom is a méretes csomagjaival. Kiörvendeztük magunkat egymásnak, beültünk a kocsiba, és máris jöttünk hazafelé.
Útközben az egyik osztrák település áruházánál még megálltunk, mert az egyik fontos bevásárolni való dolgot még nem vettük meg! Anélkül pedig Ausztriából haza nem megyünk! Mi is az? Találgassatok: annyit segítek, hogy Göss-el kezdődik, ...er a vége, és szép zöld dobozban, vagy üvegben forgalmazzák.Meg természetesen az itthon maradt oldalbordák is megkapták a maguk kedvenc desszertjüket...

Összefoglalva: szép volt, jó volt, fárasztó volt.

Köszönöm a figyelmeteket!


2011. augusztus 27., szombat

Bécsben biciklivel ... I. rész.

"Nagy kaland" - mondhatja bárki. Hát .... nekem az volt, tekintve, hogy még Győrben is keveset kerékpározok! Úgy esett a dolog, hogy leánykám németországi munkahelyi kiküldetése letelt, és nagy csomagokkal utazott haza. Segíteni szerettem volna neki a cipekedésben, ezért megígértem neki, hogy kimegyek elé a bécsi repülőtérre. Onnan azért nem túl egyszerű eljutni a Schnellbahn-ra, azzal a WestBahnhof-ra úgy, hogy 3 nehéz csomagot is cipel magával. Vonatban gondolkodtam, mert helyismeret hiányában nem tartottam okos dolognak autóval utazni.
Tervemről tudomást szerzett a nászuram, Tamás. Ő rögtön új tervet eszelt ki: azt javasolta, menjünk az ő kocsijával - majd ő vezet, mivel jól ismeri az utat. Aztán vigyünk bicikliket, mivel ő egyrészt szeret Bécsben kirándulni, van elegendő helyismerete, és így nekem lesz alkalmam rövid idő alatt sok helyre eljutni a városban. Én nem vagyok semmi jónak elrontója - bár kicsit eltűnődtem azon, rászánjam-e magam órákig tartó biciklis túrára. De ígéretes dolgok hangzottak el Tamás előadásában, így rászántam magam. Megbeszéltük a részleteket, és pénteken már korán reggel fölrámoltuk a bicikliket a képen látható módon Tamás kocsijának tetejére. (A kép már Bécsben, a reptéren készült). 
Kellemes reggeli időben meg is érkeztünk a belvárosba. Tamás rutinosan beparkolt egy általa már ismert mellékutcába. Leszedtük a bicikliket, és habozás nélkül útnak is indultunk. Az első nevezetesség, amit felkerestünk, az úgynevezett Hundertwasser-ház volt. Roppant érdekes és látványos bérház, nagyon jellegzetes, sokhelyütt a víz hullámzását utánzó kialakítással. Sajnos, az akkor már erősen tűző nap igen éles árnyékot vetett, más képrészletek pedig túl sok fényt kaptak. Ennek a következménye, hogy nem voltam képes olyan felvételt készíteni, ahol az ég kék színéből is látszik valami. Ezen a helyen - pontosabban a Hundertwasser-ház környékén lévő aprócska téren már élményem is akadt. Található itt egy Ertwasser Village nevezetű, rendkívül szépen kialakított üzlet: van benne sok pici ajándéküzlet, bár, és még étkezni is lehet egy helyen. És ami meglepett - egy rendkívül szépen, mondhatni művészi igényességgel kialakított illemhely! Azt már tudom turistás tapasztalataim alapján, ha az ember idegen helyen jár, minden pisilési lehetőséget ki kell használni! Ha nem, könnyen lehet, akkor kerül kínos helyzetbe, amikor éppen nincs hová menni. Be is álltam a forgókaros bejárat elé egy csomó aprópénzzel a kezemben, de sehogyse találtam, hová és mennyi pénzt kell bedobni. Látva a szerencsétlenkedésemet, egy háromtagú hölgytársaság egyik igen csinos tagja mellém lépett, és mondott valamit. Lehet, akkor se értettem volna, ha oroszul beszél hozzám - ugyanis az én korosztályomnak még azt a nyelvet tanították a műszaki középiskolában. Nagyon bután nézhettem... :-( Megértette, hogy nem értem, erre kiszedett a kezemből valamennyi pénzt, és elkezdte dobálni valami résbe, amit én addig észre sem vettem. De valami nem tetszett az automatának, mert alul meg ki is potyogott belőle. Erre a hölgy kért egy 1 Euróst - ezt megértettem. Azt az érmét bedobta egy másik automatába, ami fölváltotta 20 Centes érmékre. Ezekből kettőt a kezembe nyomott, hármat az első lukba, majd áttuszkolt a bejáraton - most már mehetek, többet nem segít!  :-))
Ott benn az ajtó mögött aztán már boldogultam egyedül is. Azért mégiscsak jó érzés, ha az ember még idegenben is számíthat segítőkész hölgyekre!

Mentünk tovább a Burg irányába. Előbb a kertben néztünk körül, szép lassú tempóban kerekezve. Többek között megálltunk egy kis hídon is, ami egy majdnem teljesen üres csatornameder fölött ívelt át. Itt is készítettem egy fotót, hogy majd "öreg" koromban könnyebben visszaemlékezzek, merre is jártunk!
Tamás kíváncsi volt rá, milyen állapotban van a kertben található Strauss-szobor. Természetesen megkerestük. Megjegyzem, ebben a kertben jártam már korábban is, évekkel ezelőtt, és a Strauss-szobrot is láttam. Mégis meglepett, mert vagy nem ilyennek láttam, vagy a memóriám igen gyatra. Lehet, hogy az utóbbi. Mindenesetre furának, mondhatnám giccsesnek találtam az aranyozott emlékművet. Azt nem kommentálom, kinek a vicces ötlete volt ide állítani, amíg az eredeti helyét éppen felújítják.
A gyönyörű park körbejárása után újra a sűrű forgalom következett. Meg sem álltunk, amíg az Operaház elé nem értünk. Itt is nézelődtünk, fotókat készítettünk. Fura dolgot figyeltem meg - már nem először, mióta újra Bécs utcáin járok. Ha egy emlékezetes helyet más irányból közelítünk meg, mint korábban, mint ahogy az agyi vincseszterünkön rögzítve van, föl se ismerjük - vagy csak alig. Így voltam ezzel a csodálatos épülettel is. Ha Tamás nem mondja, hogy most éppen az Operaház előtt állunk, én ugyan rá nem ismertem volna! Pedig fotóm is van róla - máshonnan, más szögből, de mégiscsak az Operaházról! A következő megállónk a Városháza volt. Csodálatos gyönyörű építmény, nem is tudok mit mondani róla. De itt is volt valami, ami nagyon el tudja venni a kedvem, ha ismert és közkedvelt fotós téma előtt állok. Kissé eltúlozva azt mondhatom, hogy idegroham jön rám, ha ritkán eljutok egy értékes műemlék épülethez, és az éppen akkor van fölállványozva, tatarozás miatt. Tudom, hogy a karbantartási munkák elkerülhetetlenek, de én nem állványerdőt akarok látni - mondjuk a bécsi Szent István dóm tornyai körül. Vagy ha a budai Várpalota homlokzatán akkora reklám-molinók vannak kiterítve, hogy a pesti oldalról lehet olvasni, most éppen milyen kiállítás van nyitva. Ezt fotózza a turista, és vigye haza emlékbe? Most a bécsi Városháza előtt díszelgett egy óriási kivetítő-fal, a téren pedig annyi szék és emelvény kirakva, mint ha a Rolling Stones készülődne koncertet adni a téren.
A bécsi beszámolóm első szakaszát a Burg egyik palotájának udvarán fejezem be.
Lesz folytatás - remélem, abban a részben már olyan helyszínekről is tudok írni, és képeket mutatni, ahová kevesebben jutottak el, mint az eddig említett helyszínek. Ezek a fotók még feldolgozásra várnak, de nem túl sokáig. 
Hamarosan újra jelentkezem - addig is köszönet mindenkinek, aki betekintett hozzám!

2011. augusztus 18., csütörtök

Csallóközben már többedszer...

 - megjegyzem, nagy örömömre. Ma Vasvárról érkezett vendégeink voltak, akik már jó előre jelezték, hogy szeretnék újra megnézni a szlovákiai Bős mellett épült vízi erőművet. Két éve már jártunk ott, de nagyon kellemetlen, szeles idő volt akkor, nem igazán alkalmas időjárásban. Most szép idő volt, jó alkalom egy újabb kirándulásra. Leparkoltunk, és lassan kisétáltunk a kilátó toronyhoz. Feltűnt, hogy a zsilipkamrák egyik oldalánál sincsenek hajók vagy uszályok, holott korábbi tapasztalataim szerint szinte mindig van zsilipelésre váró jármű, vagy éppen zajlik az aktuális zsilipelés. Igaz, az alsó vízszinten nem túl messze tartózkodott két uszály. Furcsa volt, hogy hosszú időn át nem mozdultak - nem értettem, miért. Végül egy biztonsági embert megkérdeztem, mi az oka ennek a szokatlan helyzetnek. Tőle tudtam meg, hogy ma éjfélig mindenfajta hajóforgalom le van állítva. 
Ez kellemetlenül érintett minket, mert azt jelenti, hogy vendégeink már második alkalommal nem látnak semmit. Úgy döntöttem, hogy mégse vesszen kárba az út, elviszem vendégeimet és feleségemet a nagybodaki erdőbe a zárásokhoz, megmutatom nekik, hová szoktam jönni fotózni a Csallóközbe. Én nem akartam nagy fotózást rendezni, mert erről a területről sok fotóm van már, különböző évszakokból. Tervezek fotózást ide újra, de majd ősszel, olyan időszakban, amikor már a fák lombjai sárga, barna színekben pompázik majd.
Sétáltunk, beszélgettünk. De nem is én lennék én, ha képes lettem volna üres géppel hazajönni. Készítettem vizes képeket, fotóztam lepkét, virágot. Láttam hatalmas színes szitakötőket, de csak röptében - 4 fős kis csoportunk közeledtére az összes szitakötő fölröppent, nem kerülhettem fotóközelbe hozzájuk. Sajnos, a lepkés fotóimmal nem voltam megelégedve, mind egy szálig töröltem őket már idehaza. A virágos felvételek egy részének is ez lett a sorsa, ebből azért hagytam néhányat. 
Végülis a kirándulás fő célját nem érte el ugyan, mégsem lett haszontalan. Volt egy kellemes séta a rokonokkal, beszélgetés, és készült néhány új fotó is. Remélem, legközelebb több sikerrel járunk.

2011. augusztus 17., szerda

Vonatoztam...

... pedig már sok éve megfogadtam, hogy amíg a Sziget fesztivál "dühöng" Budapesten, addig nem ülök vonatra. De most olyan fontos, apai minőségemben lelkiismereti kötelesség folytán a fővárosba kellett utaznom. Halvány nosztalgikus indíttatásból - no és némi anyagi megfontolásból is - úgy döntöttem, hogy vonattal megyek. És ha már - akkor már halmozzuk az élvezeteket - személyvonattal! Meg is lepett egy kicsit a menetrend tanulmányozása, amikor azt láttam, mindössze 2 órányi vonatozással a Déliben lehetek. 
Emlékszem a régi időkre, amikor Szombathelyről kb. 4 óra alatt ért fel velünk a 424-es. Igaz, onnan a távolság is nagyobb, mint Győrből indulva.
Most ehhez volt kedvem, ezt a megoldást választottam. Természetesen fotóapparát volt nálam, elő is vettem azonnal, amint elhelyezkedtem egy kényelmes pozícióban. Készítettem egy képet a kocsi belsejéről, amelyikben utaztam. Hát - van némi fejlődés régi típusú kocsikkal szemben!

 Első feladatom teljesítése után a Margitszigetre mentem. Régi tervem volt ez, hogy sok év után újra kilátogassak a Szigetre sétálgatni, "romantikázni", és nem utolsósorban megnézni a szigeti mini-állatkert néhány különleges lakóját. Hírből, és fotós barátok képeiből tudtam ott élő mandarin récékről, én pedig ezt az állatot még nem is láttam. Mit mondjak - nagyon szép volt, lenyűgözött gyönyörű szép tollruhájával. Fotózni viszont nem volt egyszerű dolog,  mivel a ritka madarak élőhelyét madárháló takarta. Végül a sétányról, a kerítés rácsai között sikerült néhány felvételt készíteni.
Gyönyörű a Sziget. Rögtön a bejáratnál a hatalmas zenélő szökőkút kápráztatja el a látogatót. Bár hétköznap volt, nagyon sok ember ülte/állta körbe a szökőkutat, hallgatták a zenét, és nézték a zene ütemére koreografált vízi bemutatót. Mivel nagylátószögű objektív és fotóállvány nem volt nálam, értékelhető képet a víz játékáról nem tudtam készíteni. De a Sziget sok más látvánnyal is kényezteti látogatóit. A Szent Margit egykori lakóhelyeként is szolgáló kolostor romjai, leírhatatlan szépségű hatalmas virágágyak látványa kápráztatott el. Sőt - még lepkét is fotóztam! De nem időzhettem kedvem szerint, mert még aznap este egy újabb feladat várt. Hatalmasan elfáradtam a meleg nyári napon, (vesszőzzetek meg - de ittam néhány jó kis söröcskét is) szigorúan kiszáradás ellen. Dolgom végeztével este későn indultam hazafelé - a változatosság kedvéért a Kálmán Imre EN szerelvénnyel. Az egész vonat tele volt normális és félrészeg német és angol - meg pár magyar - fesztiválozóval. Nem volt könnyű helyet találni, de aztán egy viszonylag konszolidált angol társaság fülkéjében találtam egy "free" helyet. Nem sokon múlt, hogy a fárasztó nap után állva kelljen utaznom!
Végül minden rendben volt, nagyon jól éreztem magam. Dolgomat elvégeztem, és még élményeket is szereztem ezen a napon.

2011. augusztus 14., vasárnap

"Alkotói válság..."

Ja, kicsit nagyképű vagyok... hétköznapi nyelven arról van szó, hogy nem találom magam, csak nyűgölődök naphosszat. Vannak terveim minden napra, de a megvalósításokkal bizony hadilábon állok. Fogjuk rá megint az időjárásra - mert hát ugyebár ilyen "frontos" időben az időjárás a felelős mindenért. Legfőképp a lustaságomért. 

Néha azért összekapom magam, és elvégzek egyet-mást a magam elé tűzött dolgokból. Jellemző, hogy a kissé "sörmámorosra" sikeredett kakukkfiókás képeimet megismételtem állványról is. De ezzel megint ellőttem a puskaporomat egy időre, mert napokig a memóriakártyán voltak az úja felvételek. Már az is egy újabb napi munkámba került, hogy letöltsem őket. Nézzétek meg - hát csak jobban néz ki így, mint a korábbi kótyagosnak tűnő felvétel, nem? Persze, arra is kitaláltam egy jó kis magyarázatot. Annak a felvételnek az életlenségében koncepció van, így akartam, mindenki fejtse meg a mondanivalóját! Aki pedig nem tudja, az nem ért hozzá, és kész! Hát nem jó magyarázat?
Aztán fogtam magam, és a "sétáló" kompaktomat, és nyakamba vettem a belvárost. Mondtam már, hogy én sosem unom meg a győri belvárost? Mindig találok benne valami újat, új látványt, új színeket, vagy éppen olyan új életképeket, ami megér egy képet. 
Itt van mindjárt ez a két úriember. A sétálóutca végén hol az egyik padon, hol egy másikon pihentették hosszú évek kemény munkájában megfáradt testüket. A háttal álló "brazil" még a hátán lévő felirattal is hirdette brazilságát - nem tudom, honnan vette ezt a melegítőt. Vidám-mintás gatyáját lobogtatta a szellő, és mindezekhez sűrű kockás inget viselt. (Ma ugyanebben a szerelésben láttam viszont - még a zoknija is ugyanaz volt!)
A Széchenyi-tér megint lenyűgözött. Gyönyörű napos idő volt, működött a szökőkút, és egy csomó gyerek hancúrozott a vízben. Rengeteg ember pihent a padokon, nézték a szökőkút vízsugarainak játékát, a felelőtlenebbje pedig nézte rosszcsont gyerekei hancúrozását. Az önkormányzat többször fölhívta a figyelmet az ilyen játékok veszélyeire, de hát jó magyar szokás szerint nálunk nem szokás figyelembe venni a jó szót! 
A teret minden évben körbefotóztam - mondhatom, fél vincseszternyi képem van már róla. De ha géppel a kezemben járok ott, és az időjárás is megfelelő, nem tudom kihagyni a lehetőséget a fotózásra! Most is készítettem több képet - egyet mutatok be közülük.
És végül Dunaszeg! Ide is gyakran ellátogatok, mint ahogy néhány napja is. A korábbiakkal ellentétben nem meleg, napsütéses időben mentem, hanem direkt felhős, borús, kissé hűvös időjárást választottam - és ami ugyancsak új, a délutáni órákat. Arra számítottam, mivel nincs kánikula, talán több mozgást tapasztalok a madarak körében. Hát jól elszámítottam magam. Szinte semmi az eredmény, mindössze a már jól ismert hattyúcsalád és egy-két sötétbe vesző szárcsa kivételével. Horgász viszont volt annyi, amennyit ott egyidőben még sosem láttam! Igaz, zsákmányt sem egyiknél sem. Viszont két helyen is fiatal nőket horgász barátjuk mellett, nagy igyekezettel tettek úgy, mint ha egy picit is érdekelné őket a nagy "Ő" hobbija! Ebből is látszik, nagy kincs a férfi a mai világban, meg kell becsülni, ha van, még áldozatot hozni is érdemes érte!!!!  :-)))))







2011. augusztus 5., péntek

Latin hangulatban...

... telt a mai délelőttöm. Azon törtem a fejem ugyanis, hogy néhány fotómból videófájlt kellene készítenem. Ezek önállóan is lejátszhatók, vagy ha tényleg jól sikerülne, akkor DVD formátumban is lemezre lehetne írni. De ha már videó, akkor kísérő zene is kell - mi legyen az? Jött az ötlet, hogy a cubai Omara Portuondo DVD-jéről leveszem a hangot, és abból a zenéből válogatok kísérőzenét a képeimhez. Lelkesen neki is álltam a rippelésnek, amikor a progim 5 perc után megállt, kiírta egy ablakba a képernyőre, hogy azon nyomban vásároljam meg a regisztrációs kódot. Ha nem, akkor egy percig sem hajlandó folytatni a munkát. Nagyot néztem, meg voltam győződve arról, hogy ez freeware program, nem kell hozzá regisztrációs kód. Hát... az ilyenkor szokásos dolgokkal most nem pepecselek, inkább mulasztom az egészet. De ha már kezemben a DVD, legalább meghallgatom a TV-n. (Megjegyzem, a műsort a Duna televízió adta le egykor, abból az adásból vettem fel, és írtam ki DVD-re). Az eredeti műsor a 2005-ös canadai jazz-fesztiválon hangzott el.


Nagy élvezettel hallgattam végig - olyannyira, hogy amikor vége lett, kedvem támadt folytatni. A folytatás a Buena Vista Social Club 1999-es német-amerikai filmje lett. Ez a film is nagyon sok cubai zenét tartalamaz, és bemutatja néhány nagy öreg zenész életét. Lehetne tanulni tőlük...Akkor támadt az ötletem, hogy ebből is csinálok egy blog-bejegyzést. Előszedtem a 2007-es képeim közül néhány olyan fotót, amit egy igazi cubai salsa-zenekar győri fellépésén készítettem. Ez egy esti-éjszakai szabadtéri koncert volt. Számunkra nagyon érdekes figurák jelentek meg a színpadon. Csodálatos zenét játszottak, igen hamar fergeteges hangulatba hozták a közönséget. Mi persze sokáig jólnevelt és fegyelmezett hallgatósághoz illően ültünk a székeinken, csak a számok végén tapsoltunk nagyokat. De nekik ez nem volt elég, nem ehhez vannak ők szokva odahaza! "Működött" a zenekarban egy közönségszervező, aki táncolt a színpadon a többiek zenéjére, és biztatta a közönségez is a táncra. De hát a győri közönség nem csak "jólnevelt", hanem szemérmes is - nem lehetett könnyen táncra penderíteni. A színpadról viszont egyre több felkérés érkezett a közreműködésre. Különösen a trombitás 
volt nagy mókamester! Szenzációs érzékkel kommunikált a nézőkkel, sokat nevettünk rajta. Végül az "előtáncos" lement a színpadról a közönség széksorai közé, és ott táncolt egyedül - közben persze hívogatva a lányokat, hogy valaki legyen a partnere. Végül szerencséje lett - működik Győrben ugyanis egy salsa-klub. A klub egyik táncosa hallgatott az invitálásra, és társult a cubaihoz. A színpadon még jobban felpörgött a zene, érezték a fiúk, hogy mégis csak értő fülekre (is) talál a zenéjük. Ezt látva és hallva a közönségből egyre többen álltak föl, és kezdtek táncolni. Végül a zenészek a színpadra invitálták a táncolókat. Nos, mentek is - olyan fergeteges buli lett a koncertből, amire még nem volt példa Győr városában! Hosszú ideig megállás nélkül szólt a zene, tele volt a színpad, és a tér szinte minden pontja táncolókkal.


De volt valaki, akinek nem úgy sikerült a napja, ahogy szerette volna. Ez a valaki pedig itt a piros ingben látható énekes úriember. A buli végén kinézett magának egy nagyon csinos szőke leányzót, és nagyon kapacitálta, hogy menjen el vele a szállodába, folytassák kettesben a mulatságot. Hát a kislány nem az a fajta volt, nem-et mondott, majd hátat fordított, és elment. Nézett nagyot a cubai srác - meg volt döbbenve, űgy látszik, nem szokott hozzá a visszautasításhoz. Egyik társa vigasztalta, van ilyen is. Én viszont nem sajnáltam, tudom, hogy a szálloda tele szokott lenni olyan "kislányokkal", akik nem kéretik magukat.

Szóval - ennyit mára Cubáról, salsáról...

2011. augusztus 3., szerda

Komáromban, Komarnóban...

Esős napok után tegnap már reménykeltő idő volt, a mai nap pedig kifejezetten kellemesnek ígérkezett. Szép napban bízva meginvitáltam feleségemet egy kis kocsikázásra. Rá is állt, rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy Komáromba megyünk. Az én tervem az volt, hogy megnézem a Csillag-erődöt. A Monostori-erődöt és az Igmándi-erődöt már ismerem, de a Csillag erődbe még nem volt szerencsém bejutni. Hogy feleségemnek is kedvet csináljak a kiránduláshoz, egy Rév-Komáromi (Komarnói) sétát is beiktattam a programba.

A Csillag-erőddel megint nem volt szerencsém. Már az év elején jártam ott, de bezárt kapukat találtam, és egy feliratot, miszerint csak a nyári hónapokban látogatható az erőd. Mivel most nyár van, ma bizakodva mentem vissza. Megint zárt kapukat találtam, és egy feliratot, miszerint csak szombaton és vasárnap van nyitva, mindössze napi 4 órát, és ráadásul be is kell jelentkezni. Hát nem egy nagy reklám ez egy történelmi látványosságnak! Hogy csalódásom kicsit enyhüljön, néhány fotót készítettem a bejáratnál.

Ezek után nagyon hamar a program második része következett. Többször jártunk már Rév-Komáromban is, jól ismerjük a belvárost. Általában egy séta, fagyizás, ritkán egy ebéd szokta kitölteni az itt töltött időnket. Volt rá példa, hogy egyedül jöttem - ilyenkor természetesen többet gyalogolok, nagyobb távolságokat bejárok, számomra érdekes fotótémákat keresve. Ma is fagyizással kezdtünk, majd Marika leült egy árnyékos parkban egy padra, én pedig a Főerődhöz mentem. Bár egy csoport éppen bebocsátásra várakozott, Marikára tekintettem nem mentem velük - ez az erőd ugyanis csak csoportosan látogatható, egyénileg nem. Készítettem képeket kívülről, amikből aztán mindössze egyet tartottam meg. A többi teljesen jellegtelen és érdektelen formát mutatott.Ez egy sarokbástya, a kis torony alatt egy alig látható szoborral.
Korábbi szokásunkat követve az Európa-udvarba ültünk be. nagy volt a hőség, nem igazán sétára csábító időjárás lett a sok eső után. Itt volt egy nagy szökőkút, kellemes volt hallgatni a víz csobogását. Előtte még meglátogattam a város legnagyobb templomát - ez volt az első eset, hogy nyitva találtam. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam fotóállvány. Egy képet így is készítettem (csak a kompaktot vittem magammal) maximálisra állítva az ISO értéket is, blendét is, hogy padra tett géppel a szentélyt fényképezhessem. A kép nem mozdult be, viszont nagyon szemcsés lett.
Az Európa-udvar egyik jellegzetessége, hogy tele van a magyar történelem nagy alakjainak szobraival. Árpádházi ás Habsburg királyok, politikusok szobrait szemlélhetjük meg sétánk során.
A másik érdekesség, minden ház más építészeti jellegzetességet hordoz magán. Minden épület egy-egy európai ország jellegzetes építészeti stílusát képviseli, Ezzel Európa egységét kívánják reprezentálni. 

A belváros egyik szép részlete. Készítettem természetesen ezeknél sokkal több fotót, de mint mondtam, sokszor jártam már itt, és mindig fényképezőgéppel a kezemben. Az albumjaim között találhattok is egy korábbi kirándulásomon készített fotókból összeállítást. 

Ez az oroszlán a komáromi hős, Klapka György szobrának talapzatán látható. Akárhányszor itt járok, nemzeti-szín szalagot, vagy éppen mint most, koszorút mindig látok a dárdára helyezve. 

Ez a híd köti össze a Duna két oldalát - egyúttal a szétszakított várost, tovább gondolva a témát pedig az óhazát és az elszakított területeket. 

Egy kicsit könnyedebb látvány: kirándulóhajók a Dunán. 

A fotózást itt befejeztem, a nap további részét már nem részletezem. Csak annyit, hogy mivel jócskán ebédidő volt, feleségen ötlete alapján a híd magyar oldalánál található Tescóba mentünk ebédelni. A helyszínen derült ki, hogy egy kínai kifőzde jelenti az ebédelési lehetőségeket. Ha már ott voltunk, kikértük a napi menüt - bár ne tettük volna! Ha arra jártok, Ti se tegyétek!  :-)))